|
Ahogy az orvoslás egész területe, úgy a
fájdalom okának megismerése és a fájdalomellenes kezelés is hatalmas
fejlődésen ment át az eltelt századok során - nem tanulságok nélkül
való az előzményekre visszapillantani.
Gyógyítás - varázslással
A fájdalommal küzdő ember szenvedése enyhítésének vágya az emberi
közösségek kialakulásával egyidős. Erről a törekvésről tanúskodnak a
legrégebbi írásos feljegyzések, a babiloni agyagtáblák ékírásos jelei,
az egyiptomi papiruszok hieroglifái, és az emberi tudomány más korai
emlékei egyaránt.
A primitív életkörülmények között élő néptörzsek varázslói és a nomád
népek sámánjai egyben a hozzájuk tartozó emberek gyógyítói is voltak,
különleges ráérző képességgel, az átlagosnál nagyobb tudással és
gyakorlati tapasztalatokkal rendelkeztek. Leginkább a fájdalom volt,
ami miatt a leggyakrabban felkeresték őket, és aminek enyhítését és így
bajaik megszüntetését tőlük remélték. Fájdalmaik elmúlását a
gyógyulással azonosították.
Ezek az "orvosok" eltérően vélekedtek a fájdalom keletkezését és
megértését illetően. A sebesülésekkel, sérülésekkel együtt járó
fájdalom megértése nem okozott gondot, hiszen tapasztalták, hogy a
sebgyógyulással együtt mint tűnik el a fájdalom is. Ugyanakkor nem
tudtak mit kezdeni azokkal a fájdalmakkal, amelyeknek nem voltak
külsődleges jelei, amelyek a szervezet belsejében keletkeztek, számukra
rejtélyes betegség kísérőjeként. Az ismeretlent a
megmagyarázhatatlannal azonosították, természetfeletti okokra, isteneik
büntetésére, ártó anyagok jelenlétére, gonosz szellemeknek a testbe
való befészkelésére gondoltak. Az alkalmazott kezelés is ennek
megfelelő volt: kultikus szertartások keretei között, mágikus eszközök
alkalmazásával igyekeztek az ártó szellemeket, démonokat a beteg
szervezetéből kiűzni. Annál érdekesebb, hogy ezek a "kezelések" nem is
ritkán eredményesnek bizonyultak! Ennek több oka lehet: egyrészt
bekövetkezhetett esetenként a spontán javulás, sőt gyógyulás, másrészt
a misztikus ceremóniák valamelyes kezelést is tartalmaztak: növényi és
ásványi anyagokból készült főzeteket adtak a betegnek, melegítést
alkalmaztak, masszázskezelést is végeztek. A hatékonyságot
természetesen fokozta a mára már közismert placebo hatás is, a beteg
hite a praktikák hasznosságában.
Fájdalomcsillapítás az ókorban
A fájdalom csillapítására irányuló orvosi tevékenység első írásos
nyomaira az ősi Nippurban fellelt babiloni ékírás sorai közt bukkantak,
amely időszámításunk előtt 2250 körül íródott.
Az egyiptomi Thébaiban az időszámításunk előtti második évezredből
származó papiruszokat találtak: ezeken különböző fájdalmakról és azok
enyhítéséről szóló feljegyzéseket olvashatunk. Megemlítik a
mákgubókivonatot, az ópiumot is. Azt a mészkőreliefet, amelyen IV.
Amenhophis fáraónak felesége, Nofretete éppen egy mandragóranövényt
nyújt át, sokan a fájdalomcsillapítás első képi ábrázolásának tartják,
hiszen ezt a növényt ekkor már gyakran alkalmazták erre a célra is. Más
készítményeket is alkalmaztak: pl. ecetben feloldott memphisi követ
itattak a beteggel, vízkúrát is javasoltak. Ismerték és alkalmazták a
mákkivonatot (ópiumot), a csattanó maszlag szkopolamint tartalmazó
kivonatát és a nadragulyából (Atropa belladonna) készült kivonatokat,
vagyis lényegében az atropint is, bár az alkalmazásuk módja sok
tekintetben eltért a mai gyakorlattól.
A valóban hatásos fájdalomellenes kezelés kidolgozását akadályozta egy
alapvető tévedésük: a fájdalomérzékelés központját a szívben és az
erekben jelölték meg, az agy szerepét mellékesnek ítélték ebben a
kérdésben. Voltak ugyanakkor hasznos és máig helytálló megfigyeléseik
is az említett területen. Így például észrevették, hogy a fájdalom
gyakrabban jelentkezik az esti szürkület után, és éjszaka jobban
kínozza a beteget, mint nappal. Úgy vélték, hogy az ártó szellemek a
száj-, orr- és fülnyílásokon keresztül hatolnak be a szervezetbe.
(Valamelyes igazságtartalma van ennek is, elég, ha a különböző légúti
fertőzésekre gondolunk.)
A mandragóra növény nem volt ismeretlen az ókor egyéb népei között sem.
Az asszírok préselt kivonatát vagy a főzetét adták a betegnek, esetleg
tamariszkusszal és mustármagőrlettel keverten. Megfigyelték azt is,
hogy a végtagi főverőér kézzel vagy szalaggal való leszorítása nemcsak
a vérzést szünteti meg a sérült területen, hanem bizonyos idő
elteltével az erős fájdalmak is csillapodnak. Ugyanezt tapasztalták a
végtagi idegtörzsek leszorítása után is. Az így kialakult
érzéstelenségben fájdalmas beavatkozásokat is elvégezhettek a
betegeken. Ez a régi módszer ligatura fortis néven még századokig
ismert maradt az orvosi gyakorlatban.
A régi kínai orvoslásban is számos fájdalomcsillapító módszert
alkalmaztak, leginkább az akupunktúrát, amelyet vékony csont- vagy
aranyozott fémtűkkel végeztek. Emellett növényi kivonatokat, borban
oldott ópiátokat adtak a betegeiknek.
A hellén, majd a római civilizáció századaiban az orvosi tevékenység
addig sosem sejtett magaslatokba emelkedett. A görög orvosisten,
Aszklépiosz valószínűleg élő személy lehetett, a már valóban hatásos
fájdalom-csillapítószer, a Nepenthe nevű ital megalkotása is az ő
nevéhez fűződik, mely lényegében borban oldott opiát volt. A sok
említésre méltó név közül kiemelkedik Platón jelentősége, aki ebben a
kérdéskörben is sok dolgot helyesen ismert fel. Így például
határozottan állította, hogy a fájdalomérzés nem csupán perifériás
(test belsejéből vagy külső részéről érkező) ingerlés hatására, de
lelki megrázkódtatás talaján is kialakulhat. A fájdalomingerek szerinte
az agy közvetítésével jutnak el a lélekbe. A görög irodalomban is sok
helyen esik szó a fájdalomról. Az Íliászban például: "Makháon a hegyes
nyíl vágta sebet meglátva, kiszívta, és meghintette tudósan az írral,
az enyhet adóval... keserű gyökeret helyezett rá, az enyhületet osztót,
mit szétdörzsölt kézzel, kínját így szüntette..."
A kor orvosai ismerték a hipnózist - a kábulatot gyógyító, mély álom
követte, amely enyhülést hozott a betegek panaszaira. Alkalmaztak ezen
kívül helyi érzéstelenítést is: ecettel kevert márványpor-masszát
helyeztek a beteg gyulladt és fájdalmas testfelületére, ez - talán a
termikus hatás vagy a massza magas kalciumtartalma miatt - bizonyos idő
elteltével vagy a módszer megismétlésével jelentősen csillapította mind
a fájdalmat, mind a gyulladásos tüneteket. A római korból például
Pedaniosz Dioszkoridész neve merül fel érdekes példaként: ő a
fájdalomcsillapító készítményeket megitatta vagy belélegeztette a
betegeivel, sőt, alkalmazta a rektális, azaz végbél felőli bevitelt is.
Galenus volt az, aki már a morfin veszélyes mellékhatásaira is
figyelmeztetett. Ebben a korban már felismerték, hogy az agy és a
perifériás idegrendszer között közvetlen összeköttetés van a
Praxagorász által leírt neuronok segítségével. Scribonius Largus 215
receptje között vannak olyanok, amelyeket fejfájásra, idegfájdalmakra
szánt.
A felejtés évszázadai
A középkor századaiban nagy hanyatlás következett be: az ókoriak
ismeretei jórészt feledésbe merültek, újak pedig alig keletkeztek. A
betegséget ugyanis ekkoriban a sors elkerülhetetlen csapásának, a
fájdalmakat isten büntetésének tekintették, és nemigen tettek ellene.
Csak később kezdték el újra tanulmányozni az elődök munkáit. Az
alexandriai iskola tanításait elevenítették fel: a fájdalomellenes
kezelésben újra elterjedt az altatószivacs használata (a különböző
kábító hatású drogokkal telített szivacs párolgó gőzeit lélegezte be a
beteg, és így jutott viszonylag hosszabb ideig tartó kábulati,
fájdalommentes állapotba.) A XVI. századból a fájdalomcsillapítás
úttörőjének számít például a neves francia katonaorvos, Ambroise Paré.
Belátta, hogy az erős és hosszan tartó fájdalom milyen ártalmakkal jár
a betegekre nézve, és mennyire megnehezíti a kezelésüket. Ezért saját
működési területén újból bevezette a régi asszírok által már leírt
végtag-leszorításos érzéstelenítést a sebesült katonák végtagjainak
amputációjakor. Sassard, a párizsi Charité orvosa rendszeresen
alkalmazott kábító hatású drogokat betegei műtét előtti és utáni
fájdalmainak csillapítására. Sokan rájöttek arra is, hogy hideg is
csillapítja a fájdalmakat.
Újkori lendület
Az újkor - a XVIII-XIX. század - idején új lendületet kapott minden
addigi orvosi tevékenység és kutatás. Az eredményeknek akár csak az
említése is messze meghaladja cikkünk kereteit. Néhány XIX. századi
felfedezés a legjelentősebbek közül: 1806-ban Friedrich W. A. Sertürner
sikerrel izolálta a morfiumot az ópiumból, így megteremtette a
biztonságosabb alkalmazás feltételeit. Az adagolását pedig
megkönnyítette a Pravaz, lyoni orvos által szerkesztett üreges
üvegfecskendő. 1855-ben Gaedickének sikerült izolálni a perui eredetű
kokalevelekből az első helyi érzéstelenítő hatású szert, a kokaint. A
magyar orvostudomány idekapcsolódó eredménye például Kabay János
tevékenysége, aki elsőként dolgozta ki és vezette be a morfin nagyüzemi
előállítását az akkori Büdszentmihályon, a mai Tiszavasváriban.
Forrás: dr. Lencz László: a fájdalom és csillapítása Medicina Könyvkiadó, 1996.
|
Cikkek, írások 
