Messiásként várják a postást; adja hírül a helyi lap a címoldalon. Képpel illusztrálva, bevezetve minket az újság belsejébe, ahol terjedelmes cikk számol be a nyugdíjas öröm okáról: sok esetben százezer Ft-ot is meghaladó összeget számol le a postás a munkában megfáradt kezekbe: most kézbesítik a 2.4%-al emelt járandóságot és a 13. havi nyugdíjat.

Sokan mondhatnák: fanyalgok; pedig csak tűnődök. Arra már csak legyint egyet az ember, amikor januárig visszamenőleg egy összegben kapja meg azt, ami jogos járandósága. Hogy közben más használta kamatmentesen ezt a pénzt? Ugyan ki törődik vele, fő, hogy adják. S hogy ez az öröm - pénz áll a házhoz - még markánsabb legyen, együtt jön a nyugdíjjal és a 13. havi nyugdíjjal. A hirtelen ránk szakadt „jólét" átmenetileg feledteti az első tíz hónap megszorításait, a lemondásokat, az egyesével kiváltott recepteket, az „ez eddig mennyi?" kérdésekkel; mert ha a kopott pénztárcák mélyén lapuló bankjegyek névértékét erősen megközelíti az összeg, akkor a kevésbé fontosnak vélt gyógyszerek kiváltása elmarad. Majd legközelebb. Talán akkor, amikor a postás ilyen szép summával csenget. Akkor talán még egy kis vitaminra is telik, és az öreg szemek fásult pillantásai tovább pásztázhatnak a hentesnél a csirke nyak, fartő irányából a comb és a mellehúsa irányába.

Én pedig tűnődök. Már itt tartanánk? Ilyen kiemelt, címoldalas hírré változott a vizitdíjas, kórházi ápolási díjas világban, hogy a nyugdíjasok megkapják emelt, és 13. havi nyugdíjukat? Mintha az ötvenes évekbe csöppennénk vissza: Ivan Koziriev új lakásba költözött... Pedig egyre nagyobb lyukak tátongnak a szociális hálón: a hajléktalanoknak sátor, a tehetősebbeknek VIP szoba, a lecsúszott középrétegnek pedig várólista jut tolódó határidejű egészségügyi szolgáltatással még akkor is, ha a katéterezésre várás közben lassú, látens, de irreverzibilis rosszabbodás következhet be állapotukban. Hiszen nincs olcsóbb, mint az emberélet, két választás között...

Úgy tűnik, mindannyiunkra vár viszont a kegyeinkért versengő több biztosítós rendszer, amelyet egy lecsúszó, szétzilált, kaotikus egészségügyi rendszerben egy törpe kormánypárt ver le a torkunkon liberális közvetlenséggel; teljesítmény volumen korlátokkal biztosítják, nehogy dőre kórházi dőzsöléseinkkel, műtétekben tobzódva meghiúsíthassuk a konvergencia program végrehajtását... S miközben vasúti mellékvonalak megszüntetését tervezik úgy, mintha minden tanya, minden falusi ház udvarán luxus terepjárók ácsorognának, az egészségügyi tárca cingárnak éppen nem nevezhető vezetője szenvedélyesen magyarázza: nem a több biztosítós rendszer alapvető kérdései a fontosak, hanem az, milyen étkeztetést tudunk biztosítani a kórházakban. A műtét nem érdekes, a keserű pirula könnyebben csúszik le a milánói makarónival és közben a postás is csenget. Hozza a magas nyugdíjat, jeléül annak: jóságos politikusaink azért nem feledkeztek meg a nyugdíjasokról sem. Igaz, ezt az első tíz hónapban nem lehet érezni; de a jól sikerült, megfelelő PR rádöbbentheti a hitüket vesztetteket arra: hálával tartozunk azoknak, akiknek a mi mindennapi nyomorúságunk ugyan elvont fogalom, viszont kitűnő választási ígéretek tárháza.

Szekszárdi Miklós