Keserves fintorral ült a laptophoz megnézni a reggeli postát. A család már elment, egyedül volt. Vad, addig még soha nem tapasztalt, furcsa fájdalmat érzett a mellkasában ott, ahol a ketyegő már eddig is produkált az elmúlt évek során furcsa érzéseket: fájást, nyilallást, szúrást, rövid ideig tartó görcsös fájdalmat és az extraszisztolés vad, mellkasfeszegető dobbanásait. Szíve néha kihagyott egy-egy ütemet, ilyenkor kicsit elhomályosodott a világ; de ilyen fájdalmat még nem érzett soha.

A férfi már nem volt fiatal: éveinek számát tekintve az a kategória, aki egy reggel, ha arra ébred, nem fáj semmije, akkor már halott. Régebben 6-10 évet letagadhatott volna a korából: 40 évesen még előfordult, hogy a legidősebb, akkor harmadikos gimnazista fia bátyjának vélték. Az idő múlása – s főleg élete stresszben bőven megszórt epizódjai azonban őt sem kímélték.
Arcvonásait a gond ráncosabbra, borongósabbra szabta át, oldalt és hátul fésületlenül lógó haja kese ősz szálakkal átszőve egyre ritkább csigákban takarták vállát; borostáját már egyértelműen belepte a hosszú évek hava.

57 éves leszek nemsokára, ha egyáltalán megélem – gondolta és próbált mélyeket lélegezni, ahogy nyitotta ki az e-maileket, hátha az enyhíti a mellkasában tomboló fájdalmat. Pár évet még most is letagadhatott volna, amikor jó passzban volt, de most egyáltalán nem volt abban. Fájdalomtól eltorzult, kissé aggódó arcával olyan volt inkább, mint a tulajdon nagyapja.

A furcsa, egyszer égő, másszor szorító, nyilalló érzés nem akart enyhülni. Időnként erős késztetést érzett arra, hogy a telefon után nyúljon és hívja a mentőket, de aztán eszébe jutott, Géza, operatőr barátja nemsokára itt lesz érte, hogy kivigye a stúdiójába, megmontírozni legutolsó közösen készített riportfilmjüket.

- Ezt a filmet még valahogy megszerkesztem, aztán majd látjuk … ha nem múlik, legfeljebb Géza bevisz az intenzívre; remélem, Laci nincs szabadságon – gondolta.
Laci, a belgyógyászati intenzív osztály vezetője gyerekkori barátja, osztálytársa volt. Ki gondolta volna még akkor, hogy kardiológus professzor lesz; belőle pedig , az ex vasutas, infantilis, kopaszodó woodstocki veteránból meg egészségügyi szakújságíró. ..

Az első években mindig gondosan felkészült az interjúkra: az egykori, kardiológiai témájú riportok tartalmára és az évek során szerzett ismeretanyagára gondolva próbálta elemezni a néha egy-egy percre csillapuló fájdalmat.
- Nem nyilall a vállba, nem sugároz a nyakba vagy a kisujj irányába a karba, akkor talán csak nem infarktus! – tűnődött – de hogy a koszorúeret eszi a fene, az biztos…

A 45 perc, ami így telt el, végtelenül hosszúnak és magányosnak tűnt, mire megszólalt a mobil: Géza hívta.

- Tíz perc múlva ott leszek érted, aztán mehetünk vágni, ha neked is jó – vágta ketté félelme fonalát a telefonból az operatőr hangja.
- Nekem jó, ha a szívemnek is jó, mert rohadtul fáj – válaszolta – eddig még sosem éreztem ilyet, pedig gyakran voltak hasonló érzéseim. De persze, menjünk, csináljuk, aztán, ha nem múlik, legfeljebb beviszel Lacihoz az intenzívre … vagy egyenesen a krematóriumba, attól függ, hogy alakul.
- Majd látod, hogy érzed magad, ha rosszabbul, akkor egyenesen orvoshoz viszlek. Majd csörgök, ha odaértem…

Az autóban megint csökkent egy kicsit a fájdalom, s később, amikor Géza stúdiójában a riport kezdett kialakulni a timeline-on, a monitorokon látható felvételek színeire összpontosítva néha már nem is érezte. Gézának ismét volt kedve alkotni, a hármas defókuszok, a színek, a lágyan elmosódott háttér látványa gyógyírként hatott a mellkasát mardosó fájdalomra.

A fiziológiai történések menetét azonban a figyelemleterelés sem tudta visszafordítani, s ahogy a különös fájó érzéssel együtt a félelem is erősödött benne, a mobilja után nyúlt. Amikor a készülék kicsörgött, még fokozódott benne az izgalom – remélem, dolgozik – és akkor nyugodott meg valamennyire, amikor az ismerős hang megszólalt a vonal másik végén.

- Miklós, így telefonon keresztül nem tudok mit mondani, csak azt, mentők, vagy ha úgy érzed, kibírod, Géza hozzon be és megvizsgállak – zárta le a panaszok sorolását a kardiológus.

Útban a klinikák felé, már csak egyszer oldódott a hangulat, amikor áthaladtak az egyik, újonnan kiépített körforgalmon.
- Te! – fordult oda lelkendezve Gézához – ahogy most átjöttünk a körforgalmon, teljesen elmúlt a fájdalom!
- Miki, én még a kedvedért sem tudok egész délutánig itt a körforgalomban keringeni – húzta mosolyra a száját az operatőr.
A válaszon még együtt derültek párszáz méteren át, de utána a fájdalom végérvényesen visszalopózott a mellkasába.

A klinikához érve még megkérte Gézát, kísérje fel az intenzívre, hátha vannak még csodák és hazaengedik; de a csodák ideje már lejárt. Maradni kellett megfigyelésre: EKG, vérvétel, szív ultrahang…
Az első EKG-n még nagy zűr, konkrétan infarktusra utaló jelek nem mutatkoztak, de később, amikor a következő görbén már látszott változás, a professzor a telefonért nyúlt: a szívkatéteres laboratóriumot hívta, volna itt egy akut eset…

Mielőtt áttolták volna a szívsebészeti klinika épületébe, készítettek még egy EKG-t. A papíron kirajzolódó jelek között ekkor már megjelent a szívinfarktust jelző görbe.

A koszorúér két helyen záródott el, a harmadik helyen órák, vagy napok kérdése lett volna, hogy ez bekövetkezzen. Három sztentet kapott: ezek kis acélhálók, amiket a koszorúérbe helyezve mechanikusan gátolják, hogy a koszorúér újra összeszűküljön.

Amikor később az intenzív osztályon feküdt újra, karján vérnyomásmérő, mellkasán a szív működésének jeleit az őrző monitorra továbbító tappancsokkal, már jöttek a gondolatok: mi lett volna, ha…

Amikor a sztenteket helyezték be, egyszer 30-ra csökkent a szívfrekvenciája; akkor nem érzett már fájdalmat, csak végtelen nyugalmat, békét, melegséget, minden olyan távolinak tűnt, csak a hangra emlékezett: - Atropint!! – aztán lassan-lassan a valóság kezdett megszilárdulni a visszatérő öntudat kérge alatt.

Milyen egyszerű lehet maga a halál – gondolta – de milyen hosszú és rögös a hozzávezető út…
A monitorok csipogó hangját hallva nem tudta eldönteni, örüljön-e az új életnek, amit kapott; vagy sajnálja az elszalasztott lehetőséget, amivel megszabadulhatott volna a lélegző világ minden fájdalmától, bánatától.
- Ha nem jövök be … ha nem sikerül a katéterezés … de leginkább: ha fiatal koromban megfogadva apám intelmeit, soha nem gyújtok rá; s ha nem élem úgy az életem, mint aki állandóan háborúban él, legfőképp önmagával: nem elkerülve, hanem valósággal fürödve a stresszben…csupa „ha”.

- Napi 1, néha két csomag cigaretta, de mellé még a pipa is, hogy „biztosra” menjek – emlékezett vissza döbbenten fiatal korára – de nagy barom is voltam.

Ezt persze, eddig is tudta; amikor végre, 32 évesen, 16 évi dohányzás után leszokott, még a cigaretta füstjének a szagától is undorodott. De más volt most, az események alapján szinte átértelmezve rádöbbenni arra, mit is jelentettek azok a számok: egy 14 órás éjszakai szolgálatban 25-30 szál cigaretta… hozzá az életét elborító stressztenger.

Az orvosok azt mondták, nagy szerencséje volt. Annyira időben csípték el az infarktusát, hogy a szívizmának csak egy jelentéktelen, hátsó fali része károsodott, ami még rehabilitálódhat is.

A lassan, de megállíthatatlanul idősödő férfi most tűnődve nézi a laptopon az ujjai mozgása nyomán betűkben testet öltő gondolatait. 57 évesen napjaink Magyarországán már nem is annyira feltűnő végleg távozni.

Az egyik kollégája teljesen váratlanul, 45 évesen halt meg, pedig soha nem dohányzott, nem ivott … mindössze a tömérdek stressz, na, abból bőven juttatott magának. . Laci, az andrológus barátja 44 évesen ment el hererákban, micsoda paradoxon. Voltak, akik önkezükkel vetettek véget saját életüknek, csak ő maradt itt, kapva még egy lehetőséget.

- Most szerencsém volt – bólintott – csak azokat az éveket már nem adhatja vissza senki, hogy elölről kezdjem, másként, mint ahogy leéltem. Hibáztam és már csak a vigaszág jutott. Huszonéves fejjel az ember képtelen felfogni: negyvenen, ötvenen felül is van élet, aminek minőségét modern Ézsauként, ha nem is egy tál lencséért, de néhány csikkért és vitáért odadobjuk. Mert milyen jól is esett a Marlboró füstjében ernyedten merengeni egy-egy ebéd, egy jó kefélés után; lefekvés után még végiggondolni a napot a sötétben a cigarettaparázs fényében. Mégis, most egyértelműnek tűnik: 16 év kellemes élményei nem értek fel ezzel a szűk két héttel.

 SZ.M.