|
Oldal 1 / 2
1953. november 5-én, amikor a szülész-nőgyógyász szikét fogott, hogy
kiszabadítson az addig biztonságot jelentő anyaméh fogságából és
átsegítsen erre az ellentmondásokkal teli világra, még senki sem
sejthette, hogy 1985 áprilisában bekövetkezik a csernobili erőmű négyes
blokkjának robbanása; nekem pedig néhány hónappal később megjelennek az
SM első tünetei.
Közepesen fejlett és bizonyos dolgokban nagyon rossz mozgáskultúrájú, érzékeny gyerek voltam. Ha a többiek fociztak, a játékosok kiválasztásakor nekem többnyire a „szerencsegyerek” szerepe jutott, a csapat szükségen felüli csetlő-botló figurája , aki azért néha labdába is rúgott. Szóval született labdajáték - antitalentum voltam, és ha futni vagy ugrani kellett, igencsak az utolsók között végeztem tornaórán a rangsorban. Érdekes módon volt néhány szer, például a kötélmászás, ahol az osztály legjobb tornászaival felvettem a versenyt; de az elsők között voltam fekvőtámasz nyomásban is. Édesapám, aki válóperük után 10 éves koromtól kezdve egyedül nevelt, mint volt szertornász, érthető elkeseredéssel figyelte ezt az ambivalens teljesítményt, éppen úgy, ahogy tehetetlen szomorúsággal kísérhette végig három évi sportolás után a kardvívásból történő lemorzsolódásomat, 9 évi zeneiskolai tanulmány után a gordonkázás befejezését; de a legnagyobb traumát számára a továbbtanulásom idő előtti befejezése jelentette korai és elsietett első házasságom miatt.
19 éves múltam, amikor belevetettem magam a családapa szerepébe. Apám nyomdokaiba lépve, de nem feltétlenül osztatlan lelkesedésére a MÁV-nál helyezkedtem el, itt is dolgoztam egészen 1995-ben történő rokkantnyugdíjazásomig.
Ahogy Moldova is leírta regényében, a vasúti szolgálat nem volt egy idegnyugtató felhőjáték. Végigjártam a szolgálati ranglétrát a váltókezelőtől a forgalmistán át az állomásfőnöki beosztásig, majd 1985-ben az igazgatóság üzemirányító központjába helyeztek, mint menetirányítót. Az egészségemmel a visszatérő vesekövességemen kívül különösebb probléma nem mutatkozott… azaz egy valami végigkísérte ezt az időszakot, ami már gimnazista koromban kezdett jelentkezni: az egyre inkább állandósuló, gyötrő fejfájás. A helyzetet súlyosbította, hogy 1972-ben volt egy agyrázkódásom, amit nem feküdtem ki rendesen. Innen kezdve szinte állandóan különböző fájdalomcsillapítókkal éltem: Algopiryn, Quarelin, Antineuralgica. Az állandó stressz és a 16 éves koromban elkezdett dohányzás még rontotta a helyzetet.
32 évesen elhatároztam, hogy szakítok az addigi viszonylag mozgásszegény életmódommal, és újra elkezdtem a vívást. Az első edzőm először néhány napos apátiába taszított a véleményével: - „Huh, akár Don Quijote… belőled már az életben sem lesz versenyző!”
Aztán – meglehetősen infantilis, érzelmileg gyerekes személyiségjegyeim miatt, az akaraterőm ekkor kezdett beérni – elhatároztam, mégsem adom fel. Szolgálatok után iszonyatos szorgalommal kezdtem lejárni az edzésekre, aminek több vonatkozásban is hasznát láttam: ritkultak a fejfájásaim, leadtam néhány kilót és kezdtem leszokni a cigarettáról. Az edzőm véleménye is megváltozott és azt mondta, most már indulnom kellene versenyeken… Így történt, hogy négy hónappal az első edzés után életem első területi versenyén a kilences döntőbe sikerült verekednem magam. (Igaz, ott már csak a 9. helyezésre futotta.)
Innen kezdve a mozgás és a sport szerepe teljesen felértékelődött életemben. Szabadidőm nagy részében alig vártam, hogy lemehessek az edzőterembe és készülhessek a következő versenyekre. Ez az „idilli” állapot alig két évig tartott…
|
Cikkek, írások 
