Nem csak a laikusok, hanem az orvostudomány is jóval kevesebbet tudott még akkor arról a betegségről, amelyre a tüneteim és a könyveimben olvasottak alapján gyanakodtam. A tolókocsi képe vissza-visszatérő vízióként árnyékolta be tudatom szűkülő szemhatárát. Féltem.

A kórházban az anamnézis felvétele és az első vizsgálat után megkérdeztem a doktornőt: szerinte mi lehet a bajom?

- Visszakérdezek: maga szerint mi a baja? – válaszolta. 

- Szerintem… neurózis. – feleltem.
- Hát… hogy is magyarázzam. A legrosszabbak mindig a félművelt betegek… - mosolyodott el halványan.
- Szerintem magának bizonyos okok miatt test-szerte ideggyulladásai lobbannak fel …
    de majd meglátjuk, melyikőnknek lesz igaza. – zárta le a beszélgetést a doktornő.

A lumbálpunkció nem éppen szívderítő élményére másnap, csütörtök délelőtt került sor. Utána szigorúan feküdni kellett. Rámparancsoltak, ha fájni kezd a fejem, azonnal szóljak, kapok fájdalomcsillapítót. Pénteken délután kezdett el kaparászni valahol hátul a fejemben a fájdalom, amit jeleztem a nővérnek. A fájdalomcsillapítóban, amit kaptam, volt valamennyi koffein is. A kezdődő fájdalom hamar eltűnt, de ahogy a könyökömre dőlve olvastam, hirtelen különös, fóbiás érzés fogott el. Szédültem és úgy éreztem, a szívverésem is kihagy. A hipochonder ösztönös mozdulatával kaptam a csuklómhoz. Először – miközben valami megmagyarázhatatlan, egyre fokozódó rémületet éreztem – nem tudtam a pulzusomat kitapintani. Mire megtaláltam, addigra egyre gyorsuló érverést éreztem. A fokozódó, akaratomtól független, undorító félelem szinte megbénított, ugyanakkor először az alsó végtagjaim, majd az egész testem reszketni kezdett, mint akit ráz a hideg. Akkor találkoztam először a lelki kín testi manifesztációjával, a pánikrohammal. Egy darabig tűrtem és megpróbáltam úrrá lenni a Dante poklából kimaradt érzéssel, aztán kimentem az ügyeletes nővérhez, hogy segítséget kérjek. Addigra már a fejem is úgy reszketett, mint egy kínai porcelánfigura enyhe földrengésben. Felkísértek a belgyógyászati osztályra, hogy egy EKG-t készítsenek. Az ügyeletes doktornő a liftben faggatott: mitől félek? Nem tudtam rá pontos választ adni. A rémületem alaktalan volt; talán attól, hogy „most meghalok”. Az EKG csak a szapora szívritmust regisztrálta, mint rendellenességet. Újra visszakísértek a neurológiára. Kaptam egy fél Seduxen injekciót, ami annyit enyhített a tüneteimen, hogy nehezen, közben verítékezve, fel-fel riadva, de el tudtam aludni.

A hétvége kétségek között hányódva telt el. Mi okozhatta a rosszullétemet, és mi lett a liquorvizsgálat eredménye? Hétfőn délelőtt már megüvegesedett szemmel sétálgattam vizit után föl-alá a folyosón, amikor a kezelő orvosnőm megsajnált és odasúgta: - Nyugodjon meg, negatív lett az eredménye! A megnyugvás csak addig tartott, amíg a másnapi vizit után a főorvosnő is meg nem vizsgált és közölte, egyelőre még nem engednek haza, további megfigyelésre bent tartanak. Sőt, kapok egy vénás injekció-kúrát is… A következő napjaim a délelőtti calcium-sandosten injekció vételével és gyötrő kétségek közötti hányódással telt el. Ha negatív az eredményem, miért nem engednek haza? Miért kapom az injekciókat? Mit akarnak még vizsgálni? A több, mint két hétig tartó hospitalizáció végére rögzültek a szorongásos rohamaim és ezzel párhuzamosan masszív depressziós állapot alakult ki bennem. Utoljára egy idős pszichiáternőhöz küldtek át péntek délután, aki meghallgatta a sírással küszködő panaszaimat a családi, munkahelyi problémáimról , a kórházi kivizsgálással kapcsolatos kételyeimről, majd mély együttérzéssel a hangjában azt mondta:

- Nyugodjon meg, fiatalember. Önnek sürgősen, otthoni környezetben történő, pszichiáteri segítség mellett való gyógyulásra van szüksége. A gyógyulása hosszú lesz, de meg fog gyógyulni…

A résztvevő szavak már későn érkeztek. A startpisztoly már eldördült. Kétségbeesés tombolt bennem: csak arra tudtam gondolni, vagy egy olyan betegségem van, amitől rövidesen megbénulok, vagy egy életre eljegyeztem magam a neurózissal. Az osztályra visszaérkezve a kétségbe esés az öngyilkosság gondolatáig fokozódott bennem, amiből az orvosi szobából kihallatszó írógép pötyögése zökkentett csak ki. Az utolsó esélyt akartam magamnak megadni, amikor bekopogtam és az elviselhetetlen feszültségérzetemre tekintettel segítséget kértem az ott dolgozó fiatal orvosnőtől. Arra már nem is nagyon emlékszem, mit kaptam, csak azt tudom, másnap reggel sírógörccsel ébredtem. A nővérek azzal vigasztaltak, az idős doktornő jelentése alapján soron kívül leállítják az eddigi kezelésemet és már aznap haza is engednek. Valamennyire megnyugodtam: úgy tűnt, a számomra rémálommá vált valóság – legalábbis egyenlőre – véget ért. A vonattal azonban csak a várost sikerült otthagynom: félelmeim, szorongásaim, a rosszulléteim és a szervezetemben akkor már működő önpusztító folyamat velem jöttek.