Keserves fintorral ült a laptophoz megnézni a reggeli postát. A család már elment, egyedül volt. Vad, addig még soha nem tapasztalt, furcsa fájdalmat érzett a mellkasában ott, ahol a ketyegõ már eddig is produkált az elmúlt évek során furcsa érzéseket: fájást, nyilallást, szúrást, rövid ideig tartó görcsös fájdalmat és az extraszisztolés vad, mellkasfeszegetõ dobbanásait. Szíve néha kihagyott egy-egy ütemet, ilyenkor kicsit elhomályosodott a világ; de ilyen fájdalmat még nem érzett soha.

A férfi már nem volt fiatal: éveinek számát tekintve az a kategória, aki egy reggel, ha arra ébred, nem fáj semmije, akkor már halott. Régebben 6-10 évet letagadhatott volna a korából: 40 évesen még elõfordult, hogy a legidõsebb, akkor harmadikos gimnazista fia bátyjának vélték. Az idõ múlása – s fõleg élete stresszben bõven megszórt epizódjai azonban õt sem kímélték.
Arcvonásait a gond ráncosabbra, borongósabbra szabta át, oldalt és hátul fésületlenül lógó haja kese õsz szálakkal átszõve egyre ritkább csigákban takarták vállát; borostáját már egyértelmûen belepte a hosszú évek hava.

57 éves leszek nemsokára, ha egyáltalán megélem – gondolta és próbált mélyeket lélegezni, ahogy nyitotta ki az e-maileket, hátha az enyhíti a mellkasában tomboló fájdalmat. Pár évet még most is letagadhatott volna, amikor jó passzban volt, de most egyáltalán nem volt abban. Fájdalomtól eltorzult, kissé aggódó arcával olyan volt inkább, mint a tulajdon nagyapja.

A furcsa, egyszer égõ, másszor szorító, nyilalló érzés nem akart enyhülni. Idõnként erõs késztetést érzett arra, hogy a telefon után nyúljon és hívja a mentõket, de aztán eszébe jutott, Géza, operatõr barátja nemsokára itt lesz érte, hogy kivigye a stúdiójába, megmontírozni legutolsó közösen készített riportfilmjüket.

- Ezt a filmet még valahogy megszerkesztem, aztán majd látjuk … ha nem múlik, legfeljebb Géza bevisz az intenzívre; remélem, Laci nincs szabadságon – gondolta.
Laci, a belgyógyászati intenzív osztály vezetõje gyerekkori barátja, osztálytársa volt. Ki gondolta volna még akkor, hogy kardiológus professzor lesz; belõle pedig , az ex vasutas, infantilis, kopaszodó woodstocki veteránból meg egészségügyi szakújságíró. ..

Az elsõ években mindig gondosan felkészült az interjúkra: az egykori, kardiológiai témájú riportok tartalmára és az évek során szerzett ismeretanyagára gondolva próbálta elemezni a néha egy-egy percre csillapuló fájdalmat.
- Nem nyilall a vállba, nem sugároz a nyakba vagy a kisujj irányába a karba, akkor talán csak nem infarktus! – tûnõdött – de hogy a koszorúeret eszi a fene, az biztos…

A 45 perc, ami így telt el, végtelenül hosszúnak és magányosnak tûnt, mire megszólalt a mobil: Géza hívta.

- Tíz perc múlva ott leszek érted, aztán mehetünk vágni, ha neked is jó – vágta ketté félelme fonalát a telefonból az operatõr hangja.
- Nekem jó, ha a szívemnek is jó, mert rohadtul fáj – válaszolta – eddig még sosem éreztem ilyet, pedig gyakran voltak hasonló érzéseim. De persze, menjünk, csináljuk, aztán, ha nem múlik, legfeljebb beviszel Lacihoz az intenzívre … vagy egyenesen a krematóriumba, attól függ, hogy alakul.
- Majd látod, hogy érzed magad, ha rosszabbul, akkor egyenesen orvoshoz viszlek. Majd csörgök, ha odaértem…

Az autóban megint csökkent egy kicsit a fájdalom, s késõbb, amikor Géza stúdiójában a riport kezdett kialakulni a timeline-on, a monitorokon látható felvételek színeire összpontosítva néha már nem is érezte. Gézának ismét volt kedve alkotni, a hármas defókuszok, a színek, a lágyan elmosódott háttér látványa gyógyírként hatott a mellkasát mardosó fájdalomra.

A fiziológiai történések menetét azonban a figyelemleterelés sem tudta visszafordítani, s ahogy a különös fájó érzéssel együtt a félelem is erõsödött benne, a mobilja után nyúlt. Amikor a készülék kicsörgött, még fokozódott benne az izgalom – remélem, dolgozik – és akkor nyugodott meg valamennyire, amikor az ismerõs hang megszólalt a vonal másik végén.

- Miklós, így telefonon keresztül nem tudok mit mondani, csak azt, mentõk, vagy ha úgy érzed, kibírod, Géza hozzon be és megvizsgállak – zárta le a panaszok sorolását a kardiológus.

Útban a klinikák felé, már csak egyszer oldódott a hangulat, amikor áthaladtak az egyik, újonnan kiépített körforgalmon.
- Te! – fordult oda lelkendezve Gézához – ahogy most átjöttünk a körforgalmon, teljesen elmúlt a fájdalom!
- Miki, én még a kedvedért sem tudok egész délutánig itt a körforgalomban keringeni – húzta mosolyra a száját az operatõr.
A válaszon még együtt derültek párszáz méteren át, de utána a fájdalom végérvényesen visszalopózott a mellkasába.

A klinikához érve még megkérte Gézát, kísérje fel az intenzívre, hátha vannak még csodák és hazaengedik; de a csodák ideje már lejárt. Maradni kellett megfigyelésre: EKG, vérvétel, szív ultrahang…
Az elsõ EKG-n még nagy zûr, konkrétan infarktusra utaló jelek nem mutatkoztak, de késõbb, amikor a következõ görbén már látszott változás, a professzor a telefonért nyúlt: a szívkatéteres laboratóriumot hívta, volna itt egy akut eset…

Mielõtt áttolták volna a szívsebészeti klinika épületébe, készítettek még egy EKG-t. A papíron kirajzolódó jelek között ekkor már megjelent a szívinfarktust jelzõ görbe.

A koszorúér két helyen záródott el, a harmadik helyen órák, vagy napok kérdése lett volna, hogy ez bekövetkezzen. Három sztentet kapott: ezek kis acélhálók, amiket a koszorúérbe helyezve mechanikusan gátolják, hogy a koszorúér újra összeszûküljön.

Amikor késõbb az intenzív osztályon feküdt újra, karján vérnyomásmérõ, mellkasán a szív mûködésének jeleit az õrzõ monitorra továbbító tappancsokkal, már jöttek a gondolatok: mi lett volna, ha…

Amikor a sztenteket helyezték be, egyszer 30-ra csökkent a szívfrekvenciája; akkor nem érzett már fájdalmat, csak végtelen nyugalmat, békét, melegséget, minden olyan távolinak tûnt, csak a hangra emlékezett: - Atropint!! – aztán lassan-lassan a valóság kezdett megszilárdulni a visszatérõ öntudat kérge alatt.

Milyen egyszerû lehet maga a halál – gondolta – de milyen hosszú és rögös a hozzávezetõ út…
A monitorok csipogó hangját hallva nem tudta eldönteni, örüljön-e az új életnek, amit kapott; vagy sajnálja az elszalasztott lehetõséget, amivel megszabadulhatott volna a lélegzõ világ minden fájdalmától, bánatától.
- Ha nem jövök be … ha nem sikerül a katéterezés … de leginkább: ha fiatal koromban megfogadva apám intelmeit, soha nem gyújtok rá; s ha nem élem úgy az életem, mint aki állandóan háborúban él, legfõképp önmagával: nem elkerülve, hanem valósággal fürödve a stresszben…csupa „ha”.

- Napi 1, néha két csomag cigaretta, de mellé még a pipa is, hogy „biztosra” menjek – emlékezett vissza döbbenten fiatal korára – de nagy barom is voltam.

Ezt persze, eddig is tudta; amikor végre, 32 évesen, 16 évi dohányzás után leszokott, még a cigaretta füstjének a szagától is undorodott. De más volt most, az események alapján szinte átértelmezve rádöbbenni arra, mit is jelentettek azok a számok: egy 14 órás éjszakai szolgálatban 25-30 szál cigaretta… hozzá az életét elborító stressztenger.

Az orvosok azt mondták, nagy szerencséje volt. Annyira idõben csípték el az infarktusát, hogy a szívizmának csak egy jelentéktelen, hátsó fali része károsodott, ami még rehabilitálódhat is.

A lassan, de megállíthatatlanul idõsödõ férfi most tûnõdve nézi a laptopon az ujjai mozgása nyomán betûkben testet öltõ gondolatait. 57 évesen napjaink Magyarországán már nem is annyira feltûnõ végleg távozni.

Az egyik kollégája teljesen váratlanul, 45 évesen halt meg, pedig soha nem dohányzott, nem ivott … mindössze a tömérdek stressz, na, abból bõven juttatott magának. . Laci, az andrológus barátja 44 évesen ment el hererákban, micsoda paradoxon. Voltak, akik önkezükkel vetettek véget saját életüknek, csak õ maradt itt, kapva még egy lehetõséget.

- Most szerencsém volt – bólintott – csak azokat az éveket már nem adhatja vissza senki, hogy elölrõl kezdjem, másként, mint ahogy leéltem. Hibáztam és már csak a vigaszág jutott. Huszonéves fejjel az ember képtelen felfogni: negyvenen, ötvenen felül is van élet, aminek minõségét modern Ézsauként, ha nem is egy tál lencséért, de néhány csikkért és vitáért odadobjuk. Mert milyen jól is esett a Marlboró füstjében ernyedten merengeni egy-egy ebéd, egy jó kefélés után; lefekvés után még végiggondolni a napot a sötétben a cigarettaparázs fényében. Mégis, most egyértelmûnek tûnik: 16 év kellemes élményei nem értek fel ezzel a szûk két héttel.

- Vajon most tévedek, vagy inkább akkor? - sóhajtott fel, ahogy a billentyûkre rácsukódott a laptop teteje és eltakarta tekintete elõl a betûket.

 SZ.M.