Szomorú, de igaz...
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • +36 30 426 9521
A hajléktalanok problémájára a jószívû és szociálisan minden bizonnyal érzékeny társadalom általában az elsõ komolyabb hideghullám hajnalán kezd felfigyelni. Ez a figyelem erõsödik az elsõ kihûléses homeless haláloknál és karácsony elõtt éri el a csúcspontját, amikor az átlag polgár a meleg szobák fenyõ és kalács illatában a szeretet túlcsordult érzéseiben valamit elkezd érezni.

Azt, hogy a fûtött szoba falain kívül is van élet, ahol sötét van, hideg, kosz és éhezés.Ez a sivár és nyomorúságos világ az élet partra vetett hajótöröttjeié, az aszfaltlovagoké. Öltözetük, gondatlan kinézetük és áporodott szaguk messze taszítja tõlük az ilyen irányú devianciától mentes embereket, akik meg vannak gyõzõdve arról, õk sosem lesznek kitéve a hajléktalan élet viszonytagságainak, mert kezükben tartják és irányítják sorsukat. Pedig az ember sorsát a saját akarata és az õt körülvevõ, az akaratától független és randomizációszerû történések kiszámíthatatlan korrelációja adja. A homelessek persze tudják, érzik ezt,büdös és rongyos ruhájuk alatt a bõrükbe égetve viselik a társadalmi megvetést és általában kétféleképp reagálnak rá. Dacosan és dühösen, impertinens erõszakossággal és frusztráltsággal õk is kizárják magukból a "rendes" emberek társadalmát és szembehelyezkednek az õket kivetõ világgal; vagy lehorgasztott fejjel járják a maguk útján,hátra sem nézve,mert bukott ember nem tekinget vissza. Úgyis tudja, hogy nyomában a balsors. Szóval karácsony tájékán, amikor a hideg levegõben a képzelet kipirult arcú,mosolygós angyalkái kelnek szárnyra, az elégedett arcvonások egy kicsit megereszkednek és az embereknek eszébe jutnak azok,akiket nem az angyalok szeretete,hanem a tablettás bor melegít. Minél gyakrabban csap át ez az átmeneti melegség a fal tövében a megfagyásra, annál inkább úgy érzik az emberek: tenni kellene valamit ... És tesznek is. Meleg ételt,forró teát,ruhákat,takarókat osztogatnak, átmeneti szállásokat,éjjeli menedéket próbálnak teremteni azoknak, akik már nem tudják,milyen is a családi körben belélegzett töltött káposzta illata. Aztán elmúlik a karácsony, jön a január, s bár a hidegek még tovább turkálják fagyos ujjaikkal a rongyos ruhákat, a figyelem kezd lanyhulni. Január,február,itt a nyár ... és a szociális védõhálón keletkezett óriási lyukak befoldozása újra várat magára, ki tudja,meddig,de legkésõbb a következõ karácsony közeledtéig, amikor a jó emberek úgy érzik, valami jót kell tenniük, hogy az Úr, meglátva üres lelküket, megkönyörüljön rajtuk és beengedje õket azoknak a paradicsomába,akik a saját képmutatásuk rabszolgái. Addig azonban még hosszú,szerencsére egyre melegedõ napok,hetek,hónapok váltják egymást és a nyári kánikulában erõre kapó ápolatlanság bûze ismét megacélozza az öntudatot: hogyan is tudnak ezek így élni ... én biztosan soha nem tenném.
Pedig, csak egy a biztos:soha ne mondd, hogy soha; mert sosem tudhatod, nem te leszel-e az, akire legközelebb rászámolnak. S a padlón fekve a világ egészen más perspektívát nyújt,mint amikor még egyenesen álltál.
Sz.M.